Sok pofont kap az ember... olyanoktól a legnagyobbat, akitől baromira nem számít rá. Én is sokat kaptam. A legtöbbet a férjemtől, akit ennek ellenére (vagy ezért???) a mai napig nagyon szeretek.

Épp ez volt ma is a baj. Elmeséltem, hogy az egyik közös hölgyismerősünknek igen laza elképzelése van a házasság alatti hűségről, mitöbb, lelkesen mesélte, hogy épp ki volt meg neki... Ebből indultunk ki. A vége az lett, hogy talán az egyetlen vagyok a világon, aki ennyire képes elfogultan szeretni, és mindenki más ellenkezőleg gondolkodik, sz'al az a normális, aki máshol (is) keresi a boldogságot. Tulajdonképpen úgy hangzott, mintha az lenne a baja, hogy túl normális vagyok, illetve, hogy vannak igazi, mély érzéseim. És azt is vegyem tudomásul, hogy ma már csak praktikussági okokból házasodnak emberek.

Mikor visszakérdeztem, hogy 'tényleg én vagyok a kívülálló, aki szerelemből házasodott, és csak én érzem, hogy megtalálta az igazit?', azt felelte, 'igen'

Basszus!!!! Akkor most kivel is vagyok együtt lassan 9 éve???? És ő mit keres mellettem? Jó a mákos gubám, meg a szám, oszt kész???? Ja! meg jó anyja vagyok a gyerekeinknek?

Tényleg így működik??

Nem tudom, mi a sz@rt gondoljak most. Ezek után már félve rákérdeztem arra is, hogy szeret-e egyáltalán. Mire ő: Jaj, anya! Persze, hogy szeretlek!

Pfff.....

 

Jó éjt!

Megosztás a facebookon